Snap: avagy, amikor életre kel a karakter

Átélted már, mikor egy karakternek hirtelen lettek céljai, motivációi, és rájöttél, hogy "saját", tőled, a játékostól független döntései? Emlékszel arra a pillanatra, amikor meg akartál tenni valamit, de aztán a "karakter" nem hagyta, hogy így tegyél? Mikor rájöttél, hogy egy picit több a karakter, mint statisztikák halmaza?

Ezt a pillanatot neveztem el, most, itt Snap-nek. Egy csettintésre megváltozik minden, és a karakter a semmiből egészen élő, érző, akaró valami, Ghost in the Shell-ből kiindulva szellem lesz. Éppen az animéről jutott eszembe, hogy ez létezik, és ebben fontos téma, hogyan alakul ki egy mesterséges intelligencia. Ha egy rendszerben az információ mennyisége elér egy kritikus szintet, akkor ebben intelligencia ébred, szellem. 

Persze ehhez megfelelő struktúrájú tárolóra van szükség, amivel minden egyes játékos rendelkezik, az agya. Amúgy tudjuk, hogy egy kellően kreatív elme képes új személyiségeket kitalálni, és helyettük gondolkodni. Persze ezt a legtöbb esetben komoly pszichiátriai kezelés követi. Legalábbis amennyiben nem képes az illető megkülönböztetni azt, ami az agyában van a valóságtól.

 

Egy szerepjátékban mindig megvan a pontos ideje és helye annak, hogy elengedje a játékos a fantáziáját. Az alkalom előtt felkészül a karaktere megformálására, végén lazít kicsit, és visszalép a valóság szövetébe. Az utóbbi általában a társaságban, némi alkohol mellett történik, felidézve a történeteket. Érdemes ekkor megfigyelni, hogy a játékosok mennyire csapongnak a magukkal való azonosulás és a karakterrel való azonosulás között. Gyakran változtatnak nézőpontot, váltogatnak az "Én ezt tettem", és a "A karakterem ezt tette között."

Erre találták ki a Nordic LARP-ben az aftercare-t. (Nagyon érik már egy Nordic LARP cikk.) 

Az oka, hogy a játékosoknál egy idő után kialakul a karakter személyisége. És ott van, sugdos játék közben, célokat tűz ki, motivációi vannak, amik nem feltétlen egyeznek a játékos motivációival. Ezért is fontos az IN és OUT elválasztása. Biztos megtörtént már, hogy találkoztatok olyan helyzettel, amiben egyértelműen tudtátok, hogy a karakteretek másképp viselkedett volna, mint ti. 

Nekem eleinte nehéz a karakternek normális célokat kitűzni. Azonban ha kellő időt fordítok rá, pár játékalkalom után megtörténik a Snap, és a karakter életre kel. Meglesz a pontos stílusa, beszédmodora, motivációi, és céljai. Innentől kezdődik számomra az igazi szerepjáték. Sajnos még sosem volt olyan, hogy ez már első alkalmon összejöjjön, de szerintem ezen még lehet dolgozni.

A másik dolog, ami szerintem ide tartozik még, az a karakter személyiségének fejlődése. Főképp arra gondolok, amikor visszanézve a kezdeti elképzelésekre rájössz, hogy a karakter nagyon is megváltozott ahhoz képest, mint aminek szántad. Persze ez főképp apróságokban tűnik fel, melyek kevésbé voltak az alapkoncepció részei. Ez nagyrészt annak tudható be, hogy egy idő után a játék maga is alakítja a karakter személyiségét. Például rájössz, hogy az a mértékű piperkőcség nem éppen praktikus a karakter mindennapi életében, mint gondoltad volna. 

Alapvetően a lényeg, hogy ezeknek tudatában legyünk. Mert ha tudunk ezekről a folyamatokról, akkor befolyásolni is tudjuk őket, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a játék ne menjen a mindennapok kárára, és vastag legyen a fal a valóság és a játék között. Nem akarjuk, hogy bárki leugorjon egy épületről, mert azt hiszi elég szívóssága van ahhoz, hogy túlélje.

Viszont el kell ismerni, hogy ezek a szerepjáték legjobb pillanatai, ezért játszok, ezt keresem, ez az első dózis, aminek az élményét újra és újra át akarom élni. Mindig jó, mindig más, és mindig megerősít abban, hogy jól csinálom, amit csinálok. Ez az a pillanat, amikor ragaszkodni kezdek a karakterekhez, amikor már fontossá válnak, és kialakul a megszokott fanatizmusom.

A pontos pszichológiai hátterét nem ismerem, és nem is sikerült rátalálnom az interneten, szóval ha valakinek van erről elmélete, kapcsolódó tudása, kérem ossza meg velem ezt.