Lehetek goni? – avagy „oh, az a K. empátia!” - Szegedi Ádám tollából

Luke: „A sötét oldal erősebb?”

Yoda: „Nem! Nem, nem… Simább, könnyebben járható!”

Bármennyire is nagyra tartom Yoda mester tapasztalatait, hisz 800 éve oktatja a Jediket, szóval vélhetőleg felszedett egy kisebb szaktudást, de ebben a bejegyzésben kénytelen leszek ellen menni a nagy tanító bölcsességével.

Eleinte titkon a gardróbszekrényben, mára, a Dungeon Keeper óta nyíltan valljuk sokan:

Gonosznak lenni menő!

Érthető dolgok vonzanak a sötét oldalra: A szabadság, a hatalomérzet, a túlzó fekete ruha szégyentelen viselése, illetve az érzékenyebb emberek számára azok a kitalált események és élmények, amik az álom gonosz karakterünket a korruptság és a métely setét csápjai közé terelgették.

Imádok előtörténetet írni. 

Néha jobban is élvezem, mint magát a játékot a karakterrel. Kiélhetem kispolgári életem szülte istenkomplexusomat. Teremthetek és sorsot szövögethetek és persze döntéseimet lelkesen alá is tudom támasztani. Hiszen mérhetetlen (értsd: nevetséges) élettapasztalatommal TERMÉSZETESEN tökéletesen elbírom képzelni, hogy egy átlagember, -vámpír, -ork, -bejárónő-robot életének fontos állomásai és meghatározó eseményei hogyan befolyásolják új karakter-szerelmem jellemvilágát. (Kérlek, ne törjétek le az egómat, hadd éljek az álomvilágomban!) 

Megíródik a karakter, örülök neki, fülig ér a szám, jól kijátszom egymásután ötször az „elviselhetetlenségig rizsázok a karakteremről” = szintet lépsz Munchkin kártyát, és jó esetben megkezdem vele a játékot.

Itt borul a történet. 

Kétszeresen skizofrén, meghasonlott, C4-ekkel rendelkező, sötét szocio-pszicho-paripapata karakterem készen állna arra, hogy eltiporva mindenkit megszerezze azt, ami az ő setét-királyi személyét „jogosan” megillet, (Hatalmat, hercegi trónt, az utolsó chipset, anti-szingularitást kb. tök mindegy) de nem megy.

Mik is a problémák?

Bocsáss meg Yoda, de tévedsz... eszméletlenül nehéz a sötét oldalt járni. 

Minden szerepjáték egy tündérmese. Lényegtelen, hogy vámpírok, csillámpónik, vagy bolygórobbantó űrhajók vannak benne, a végeredmény ugyan az. Minden, ami a valóság törvényeit, vagy korlátait megszegi, az a maga nemében egy tündérmese, még akkor is, ha szuper-darkos, és akkor is, ha nagyon techno-bla-blás. Neveltetésünkben a tündérmeséknek vannak bizonyos világon kívüli, fundamentális törvényszerűségei. Az alapvető problémánkat jelenleg érintő két legfontosabb ilyen „axióma”, hogy a történetek mindig a jófiú szemszögéből szövődnek, és a végén mindig ő is fog győzni. 

Egy átlag játékos, még akkor is, ha alapvetően kicsinyes, rosszindulatú, és beforduló, akkor is alkalmatlan arra, hogy a többi játékos lelkesedését, és persze ezáltal a karakterét névlegesen, és szó szerint derékba törje. Először is, ha próbálkozik, a „sok lúd disznót győz” metodika leveri őt, mint vak a poharat. Másodszor, a mesélő abban a hálátlan szerepkörben van, hogy neki a szumma-boldogságra kell felügyelnie, úgyhogy, ahol lehet, gátolni fogja a mondvacsinált indokaival a jól megtervezett diabolikus ármánykodásait. És harmadszor – és jelenleg az iromány szemszögéből ez a legfontosabb – nem is akar majd igazán gonosz lenni az a karakter, mert rohadt nehéz egy társadalomba beilleszkedő szemléletre nevelt ember számára, hogy null-huszonnégy szabad, és erkölcstelen legyen. 

Ez valahogy úgy szokott kinézni, hogy először a játékos nem hajt végre, valami gonoszat, mert abban pillanatban rájön, hogy azt csak azért hajtaná végre, mert az „olyan goni lenne!” és úgy gondolja, hogy ez egy picit tán sekélyes. Hogy igaza van e? Vélhetőleg. Ha ő egy intelligens gonosz, akkor tudja, hogy hosszútávon nem kifizetődő minden utcán szembejövő csecsemőt kibelezni és utána még a nyalókáját is elvenni. De a gonosz karakternek nem lehetnek szükségletei a szórakozásra? Arra, hogy kiélje magát? Hol lehet vajon a sekélyesség és a jellem kívánta szükséglet közti határvonal? Tapasztalat híján, baromi nehéz ezt belőni. Ezért ez lassan elkopik.

A második lépés, hogy játékosunk felfogja, hogy ő nem az egyetlen játékos. Gyakorlatilag rá van kényszerítve, hogy alakoskodjon. Arra, hogy a többi játékossal együtt kelljen dolgoznia. Győzködi magát, hogy ez csak „azért van, hogy elnyerjem a bizalmukat!” meg „jaj, még nincsen meg a kellő goni-infrastruktúrám, kell még egy kis idő” és két-három játékalkalom és lőn, mit vesz észre? „Hopp, megmentettem a világot. A kurvaélet…” 

És végül az utolsó probléma, ami talán a legerősebb: a címben megemlített K, mint Kiemelt empátia.

A barátainkkal játszunk, és a tudatos énünk észreveszi, hogy a cimboráink, akikkel napi kapcsolatban vagyunk, ugyanannyira imádják a karakterüket, mint mi a miénket. És hogy kevés szabadidejükből órákat szánnak rá, hogy együtt jól érezzük magunkat. És hogy tegnap is milyen lelkesen ecsetelte, hogy a jövő heti bálra milyen jelmezt tervez és készít… És ott álunk kezünkben a piros gombbal, a span karakterének a kocsija alatt a szuper démoni-juju-plasztik bombával felette a mi kedves naiv cimboránk, elméletileg nem annyira kedves és nem annyira naiv, de azért nem szemét karakterével, és megtörünk. Nem nyomjuk meg a gombot. A tündérmesék mindig a jók szemszögéből zajlanak, és nem tudjuk ezt elvenni tőle. 

 Hibázunk? Szerepjátékos értelemben véve igen. Kiesünk a karakterből. Meta-döntést hozunk, stb. Közösségi játékszemléleti szempontból viszont ez a jó döntés. Igen, a játékosoknak szükségük van ellenfelekre. Még ha kicsit hisztiznek is, könnyen megbocsájtják, ha a mesélő kicsit megöli őket ördögi praktikáival, sőt még magukban kicsit élvezik is. De ezt a játékosTÁRSuknak nagyon nehezen bocsájtják meg. És igen, ezért szégyellhetik is magukat, hiszen nekik se lenne szabad metázni, a világban, ahol valakit meg lehet plasztik bombázni tessék elviselni, hogy bárki rád akasztja azt. 

Tudjuk, hogy igazunk lenne, ha megnyomnánk a gombot, de nem leszünk rá képesek, és a gonosz fekete karakterünk szomorúan ötven árnyalatba szürkül. 

Tehát akkor: Lehetek goni? 

Igen, lehetek. De tudnom kell azt, hogy gonosznak lenni sokkal nagyobb felelősség, mint jófiúnak. Fel kell tegyem azt a kérdést, hogy képes vagyok-e, ténylegesen fájdalmat okozni a barátaimnak – mert a gonosz karakterrel igen is fogok – És képes vagyok e tartani magam egy amorális szerepkörhöz. Ha úgy érzem, hogy meg fog remegni a kezem, ne legyek kegyelten magamhoz, és ne csináljak olyan karaktert, amit bár szeretnék, sose leszek képes kihasználni és ezzel kiélvezni.