Ismerd meg mindkét oldalt!

A hétvégén volt lehetőségem ismét játszani a kedvenc LARP-omon. Ezzel kapcsolatban jutott eszembe, hogy nem egyszer találkoztam már azzal, hogy mesélők, mivel ritkán vagy éppen nagyon régen nem játszottak már, elvesztették a perspektívájukat. A folytonos mindenhatóság és mindentudás lassanként elködösíti annak emlékét, milyen a tudatlanság és a tehetetlenség. Következésképp a feladványok megoldhatósága nagymértékben nő, az időkezelés romlik, az elvárások meg nőnek.

Úgy gondolom fontos, hogy a mesélők más csapatokban aktívan tartsák játékosi élményeiket. Ez azért is hasznos, mert így könnyebben tudja a mesélő beleélni magát a játékostársai helyzetébe. Tény, hogy egy kalandhoz alapvető, hogy legyen egy történet, egy érzés, vagy egy esemény, amit át akarsz adni, de azt olyan formába kell önteni, ami feldolgozható a célközönség számára, és ez utóbbiban segít a beleérzőkészség. Persze ez alapvető szerepjátékos képességnek tűnik, azonban nem olyasmi, ami mindenkinek könnyen megy. Némi gyakorlással, és idő rászánásával, azonban javítható.

Mesélőként sok-sok NPC-t személyesítesz meg, azonban ez a beleérzés, és átérzés hátrányára megy. Sokszor a mesélő csak egy motor, és lehetnek részletesen kidolgozott karakterek a világban, azonban a mennyiségük, és kényszerű változatosságuk kifejezetten nehézzé teszi az ugrándozást a személyiségek között, és apró trükkökkel viszik ezt véghez. Tehát sokkal gyengébb a kapcsolat a mesélő és NPC-je között mint játékos és karaktere között.

Azonban a jó mesélés egyik fontos titka a játékosok helyzetének átérzése. Valójában azért mesélünk, hogy együtt nevessünk velük, együtt izguljunk egy harc kimenetéért, vagy együtt rettegjünk a sötétben motoszkáló rémségek zajaitól. Mesélőként a játékosokon keresztül, az ő tükrükön át éljük meg a mesénket, rajtuk keresztül élvezzük munkánk gyümölcsét. Valamint ha átérezzük a helyzetüket, akkor sokkal könnyebben tudjuk kitalálni, mi hiányzik nekik a kirakósból, mikor kell nekik segítség, vagy mikor lehet emelni a nehézségi szintet.

Sokkal könnyebben tudjuk manipulálni őket, hogy úgy tegyenek, ahogy azt a történet megkívánja. Itt nem gondolok semmilyen erőszakos, korlátozó tényezőre. Sokkal finomabb eszközök a megfelelőek erre. Hangulatok, érzések, amiket helyszínek közvetítenek, a történetmesélés módja, és az előtörténet okos felhasználása jön elsősorban számításba.

Ennek kimaradása hosszútávon a mese minőségének romlását okozhatja. Az ilyen mesélő könnyen elveszti a perspektíváját, és többet kezd feltételezni játékosairól, mint amennyire azok képesek. Közben belefáradhat a folytonos mesélésbe, és ha már csak gondként gondol rá, az az áldott jó lélek, akire ez a teher nehezedik,  akkor jobb, ha tart egy kis szüntet, hogy feltöltse energia és kreativitás tartalékait. Erre tökéletes eszköz, ha játszhat kicsit, közben akár újabb trükköket tanulhat a másik mesélőtől, vagy éppen ötleteket meríthet a kalandokból, amiket mint játékos él át.

Lényeges, hogy mesélőként nem csak a játékosokra, de magunkra is oda kell figyelnünk. A folytonos tanulás, tapasztalatszerzés fontos része annak, hogy a kalandok ne váljanak egyhangúvá. A mesélőnek saját maga elé is kihívásokat kell emelnie, hogy a sikerek vagy esetleges balsikerek őt is motiválják. Fontosnak tartom a kísérletezést, és új dolgok kipróbálását, legyen szó egy új rendszerről, karakterről, vagy kampány típusról. Úgy vélem, hogy a jó mesélő folyton tanul, tanít, és a tapasztalatait kamatoztatja az asztal körül.

Volt már hasonló élményetek mesélőként vagy játékosként? Mivel oldottátok meg? Mennyi idő alatt sikerült?